6. Olyan ismerős...

June, 20 Monday

Este körülbelül éjfél után egy pár perccel borultunk álomba, úgyhogy ez a reggel valami förtelmesen indult. Én keltem fel a leghamarabb olyan 08-09 óra körül. Olyan álmos voltam, hogy kettőt láttam szinte mindenből, arról nem is beszélve, hogy elsőnek azt se tudtam hol vagyok. Nagy nehezen kikászálódtam az ágyamból és elindultam a fürdőszoba felé. Máskor a saját érdekemben, azt hiszem nem az lesz az első dolgom reggel, hogy tükörbe nézek...Halkan kiosontam, hogy ne ébresszem fel Elt, de nem volt rá szükség, mert az ágyon törökülésben, tágra nyílt szemekkel és fülig érő mosollyal nézett rám.

- Jó reggelt. - mondtam elég megnyúzottan, s közben ásítottam egy nagyot.

- Na-na nem szabad, hogy álmosak, vagy fáradtak legyünk! Arra gondoltam, hogy reggeli után lemehetnénk a parta és délután pedig felszállhatnánk egy buszra és go Hollywood, azaz a WALK OF FAME!! - örvendezett.

- Oké benne vagyok, de azt mondtad, hogy buszra? - néztem rá egy kissé értelmetlen arckifejezéssel.

- Igen, azt mondtam, amúgy is egyszer le kell győznöm a félelmem és ez pont jó lesz arra, mert olyan helyre megyek vele, ami egy kicsit se tudja lehervasztani a mosolyt az arcomról és így "félni" se tudok. - mondta boldogan.

- Nagyon örülök ennek El! - néztem rá csillogó szemekkel. Akkor majd legalább nem kell Jason-nak elhoznia - grimaszoltam.
- Na neem! Ennyire azért ne éld bele magad... - háborodott fel.
- De hidd el, ha egyszer legyőzöd, akkor máskor már észre se fogod venni, hogy buszon vagy! - győzködtem tovább, eredménytelenül.
El nagy levegőt vett.
- Emy majd meglátjuk mi lesz otthon - nézett rám elég higgadtan.
- Rendben - dünnyögtem.
- Na jó, gyorsan felöltözöm, aztán mehetünk reggelizni - mondta El, és ezzel be is szaladt a fürdőszobába.
Gyorsan kiválasztottam Én is a ruhám. Egy citromsárga egyszínű top, és egy farmer rövidnadrág mellett döntöttem. Mire El kijött a fürdőszobából kész is lettem, úgyhogy egyből indultunk is enni valamit. Gyorsan megettük a reggelit. Laktató és finom volt. Még visszamentünk a szobánkba, de csak annyi ideig ameddig felvettük a fürdőruhánkat, meg elpakoltunk néhány cuccot (naptej, törölköző, fülhallgató+telefon (ha napozunk általában zenét hallgatunk)).
Kb. 300m-re lehetett a part és annak strand része. Tele volt nyugágyakkal minden, amerre a szem ellátott csak is emberek voltak. Az óceán gyönyörű kék volt,  és lehetett érezni azt a különös sós levegő illatot. Hmm légút tisztító.:)
Lestoppoltunk kettő napágyat. Rájuk terítettük a törölközőnket, levettük a még az apartmanban felvett lenge kis ruhánkat és szaladtunk a vízhez. El megállt még mielőtt elérte volna a lábát a kicsapódó hullám.
- Mi a baj? - kérdeztem tőle.
- Semmi, csak szerinted hideg? - merengett.
- Jajj ne csináld már! Egyébként egyáltalán nem az (az Én lábam, már benne volt térdig). - nevettem.
- Jól van-jól van - ezzel Ő is bejött mellém.
- Tényleg nagyon jó, kellemes. - mondta.
- Na látod - mosolyodtam rá. Beljebb megyünk úszni egy kicsit?
- Persze! Az győz, aki előbb oda ér ahhoz a sárga bójához - s a távolba mutatott.
- Akkor készülj a vereségre, jó úszó vagyok - dicsekedtem egy kicsit pimaszul.
- Azt Te csak hiszed - vágott vissza El.
- Na elszámolok háromig és go - mondtam.
- Egy, kettő...............HÁROM!
Úgy szaladtunk be a vízbe, s, majd rugaszkodtunk el benne, mint akiknek az életükön múlik ez a "verseny". Csak annyit vettem észre, hogy már a bójában kapaszkodom és El sehol. Áh akkor feltűnt a messziről is látható szőke haja.
- Ez nem ér! Nekem jött egy ember! Visszavágót kérek! - háborodott fel El.
- Nem-nem sajnálom Én győztem - mutogattam magamra büszkén.
- Nem, visszavágót követelek! - mondta a magáét felháborodottan.
- Jól van, hát legyen - és visszaúsztunk a partra.
Ezt eljátszottuk még ötször. Egyszer El kijelentette, hogy a "szíve túl gyorsan ver, nem akar kórházba kerülni" - mondani akartam, hogy "jéé Nekem is, de ez természetes, ha mozog az ember..." A többi is ilyen apróság volt, de az utolsó visszavágásnak Én vagyok az oka, mert esküszöm, hogy a lábam valamiben/valakiben(?) (nem is szeretném megtudni) megakadt és teljesen leblokkoltam. A sok úszás után egy kicsit kifáradtunk, ledőltünk a napágyunkra. Megnéztem, hogy pontosan mennyi lehet az idő. Fél három múlt 4 perccel. Jesszus, hogy eltelt az idő! Szóltam Elnek, hogy lassan induljunk, ha még a Walk of Fame-re is akarunk menni.
- Oké, akkor induljunk is, minél előbb ott akarok lenni. - mondta El lelkesen.
 A szobánkban egy kicsit összepakoltunk és el is indultunk. Mire leértünk pont jött is egy túrista busz. A harmadig megállója a Walk of Fame volt. Gyorsan felpattantunk rá. El egy kicsit gondolkodott mielőtt felszállt, de egész könnyen ment Neki. Kb. 15 perc volt mire odaértünk. El elsőként pattant le a buszról, utána pedig Én egy pár embert magam mögé tolva... Egy nagy zöld táblára ki volt írva: "Welcome to Walk Of Fame" - erről csináltunk is egy fotót.
- Nagyon izgatott vagyok! - tapsol kettőt El, és elindult arra, amerre a legtöbb csillagot látta.
- Jujj nézd! Angelina Jolie csillaga - mutatott egy óriási csillogó csillagra.
- Itt pedig Miley Cyrus-é - mondtam lelkesedve.
Nagyon sok csillagot megnéztünk,közülük sokat le is fotóztunk, hol El ült le, hol Én ültem le a csillaghoz, attól függött, hogy kinek a kedvence volt. Én lefotóztattam magam Lady Gaga, P!nk, Miley Cyrus, Adam Lambert és még egy csomó színész és színésznő csillogó csillagánál. Elt inkább nem is sorolom...ahhoz több nap kéne. Utoljára hagyta a One Direction csillagot. Ragyogó szemmel ment oda. Csináltam csak 16 képet erről. Már este 6 óra volt, még egy kicsit bolyongtunk, leültünk egy kicsit kávézni. Visszafele a csillagokon keresztül mentünk. Teljesen elbambultam nézve azokat és csak arra kaptam fel a fejem, hogy egy erős lökést érzek a hátamon és már a földön heverek és a térdemről teljesen lejött a  prezúr.
- Basszus ki volt ez az idióta?! - üvöltöttem elég hangosan.
- Bocsi, bocsi, bocsi - jött oda hozzám egy fiatal srác.
- Ja attól jobban leszek - förmedtem rá.
- Tényleg, nem direkt volt,  meglöktek a barátaim.... - mondta, miközben a fejét ide-oda fordigatta, így még a szemébe sem tudtam nézni.
- Ahha én meg véletlen csak úgy reflexből pofán baszlak és elhalmozlak bocsánat kérésekkel, hátha jobban érzed magad attól. - gonoszkodtam.
A fiú rám mosolygott és végre a szemébe tudtam nézni. Nagyon ismerős volt, mintha láttam volna valahol. De azok a szemek! Egyhamar nem fog kimenni a fejemből azt hiszem.
- Segíthetek felkeni? - kérdezte mosolyogva, mintha észre se vette volna a beszólogatásaimat.
- Megköszönném - nyújtottam a kezem. Erős volt, egy kézrátással felhúzott. Megint elkaptam egy pár másodpercre a figyelmét, de nem tudtam rá jönni, hogy honnan ismerős.
- Na jó mennem kell - szólaltam meg.
- Oké és tényleg még egyszer ezer bocsánat - nézett rám és megvillantott egy gyönyörű mosolyt.
- Rendben. Szia! - és ezzel el is húztam a csíkot.
Elt kerestem. Meg is találtam, hát persze, hogy csillagokat fotózott.
- El - szólítottam meg.
- Te jó ég Emy! Mi történt? - ijedt meg.
- Semmi különös fellöktek. - válaszoltam, s közben még mindig azon töprengtem, hogy honnan volt olyan ismerős az a fiú.
- Gyere gyorsan menjünk! Le kell mosni a sebeid. - türelmetlenkedett El.
Következőleg 10 perc múlva jött egy busz, arra fel is szálltunk. Már sötét volt mire az apartmanhoz értünk. De Én még mindig el voltam varázsolva, mintha nem is a földön jártam volna....

5. Meglepetééés!

June, 19 Sunday
A szobánk a 2. emeleten volt. A bőröndökkel kétszer fordultunk, de szerencsére volt lift, úgyhogy hamar túl lettünk rajta. A 67-es szoba volt a miénk.
- Na ide értünk- szólaltam meg.
- Igen, de Emy nem nyitod ki? - türelmetlenkedett El.
- Ja, de - mondta egy kicsit kínosan. Tessék - adtam oda Elnek a kártyát.
A szoba nagyon szép volt. A fal halvány kék volt alul, felül pedig sötétebb e két színt egy virágos tapéta választotta el. Két ágy volt, középen egy éjjeliszekrénnyel volt elválasztva egymástól. Rögtön az ágyak mellet volt az erkély ajtó, ahová egyből ki is szaladtunk, magára hagyva a bőröndjeinket a folyosón. A kilátás csodálatos volt.
- Hűű, de szép - csodálkozott El. Én hevesen bólogattam - ezzel jeleztem, hogy teljesen egyet értek. Tele volt pálmafákkal az egész környék, és az óceán is tisztán látszódott. Mély levegőt vettem. Ez az egy hét remélem elég lesz ahhoz, hogy magam mögött hagyjam a múltamat és a jelennek éljek végre.
- Huh, de meleg van - szólaltam meg. Az erkélyen fel volt akasztva egy hőmérő odasétáltam megnézni, hogy vajon hány fok lehet. 36,5-6°C fokot mutatott a mérő, de Én tisztára úgy éreztem, mintha a Szaharában lennénk. A szél fújt egy kicsit, de pont jól esett a nagy melegben.
- Emy fel kéne hívni a szüleinket, hogy épségben megérkeztünk - figyelmeztetett El.
- Ja, tényleg tisztára kiment a fejemből.
Berohantam a szobába, kikutattam a telefonom a táskámból és tárcsázni kezdtem a számot. Három csörgés után Anyu fel is vette.
- Szia Anyu egy darabban ideértünk, sőt már  a szobánkban vagyunk.
- Jól van, Drágám és milyen Los Angeles?
- Hát igazából  csak annyit láttunk még belőle amíg a repülőtérről ide nem értünk, Anya, de az erkélyünkről nézve gyönyörű - válaszoltam.
- Apropó és a szoba milyen? - kérdezősködött tovább.
- Nagyon szép, hangulatos - válaszoltam egy kicsit türelmetlenül, amit Anyu észre is vett.
- Na jól van Ellel is minden rendben?
- Igen.
- Akkor felhívom az Ő szüleit is. Szia Kicsim, vigyázzatok magatokra! - köszönt el.
- Vigyázunk, szia! - és ezzel le is tettük a telefont.
Gyorsan behoztuk a bőröndöket, kipakoltuk belőle a fontos dolgokat (ruhák, lábbelik, smink és hasonlókat)
Már délután 5 óra volt, úgy gondoltuk Ellel, hogy ma már nem megyünk sehova, kipihenjük az utazást és a stressz is kimegy belőlünk remélhetőleg és így holnap teljes vidámsággal fogunk város nézésre indulni. Mire "befészkeltük" magunkat a szobába és az egyéb fürdőszobai dolgokkal is készen lettünk este 10 óra volt. Mind a ketten belebújtunk a saját, kiválasztott ágyunkba (enyém az erkély melletti, mert az ablak nyitva lesz éjszaka és El kitalálta, hogy mi van, ha bemászik egy pók vagy valami, úgyhogy "feláldoztam" magam).
- Emy - szólalt meg El.
- Igen? - mosolyogtam rá.
- Van egy kis meglepetésem... - mondta titokzatosan.
- Mi?
- Hát, hogy mondjam el... Holnap után... - húzta az időt.
- Mond már! - türelmetlenkedtem.
- Holnap után koncertre megyünk... - nyögte ki végül.
-  Mi? Milyen koncertre? - értelmetlenkedtem.
- One Direction... - pirult el.
- Honnan szedtél Te jegyeket rá? - még mindig tágra nyílt szemekkel és értetlenkedő nézéssel néztem rá.
- Gyűjtöttem rá...Mikor mondtad, hogy le van foglalva az apartman, másnap vettem meg őket, mert ezen a héten itt Los Angeles-ben adnak koncertet és ez az egyetlen alkalmam, hogy végre élőben is láthassam Őket, és gondoltam együtt lesz a legjobb. - válaszolt egy kicsit kényelmetlenül.
Tudom, hogy nagyon szereti azt a bandát, nem volt szívem megmondani Neki, hogy nem igazán érdekelnek, de olyan csillogó szemekkel mondta, hát belementem.
- Rendben, menjünk el. - mondtam boldogan, hogy egy kicsit se sejtse, hogy...nem igazán vagyok oda az ötletért.
- Nem igaz! Komolyan mondod? - ugrott fel az ágyból.
- Igen El teljesen komolyan, bulizunk egyet rég szórakoztam már Én is. - mondtam.
- Nagyon-nagyon köszönööööm! - ugrott fel az ágyamra és szorosan megölelt. Elmosolyodtam és valahogyan kedvet is kaptam ehhez az egészhez. El csodákra képes! Gyorsan visszapattant az ágyába. Folyamatosan mosolygott és nem bírt a benne tomboló energiával. Azt hiszem egy hamar nem fogunk elaludni...:)